Szerelem az iskolapadban

A lány csodálattal tekintett a fiúra, mikor kilépett a teremből, ugyanis már egy ideje tetszett neki a szőkés hajú srác, de az még egyszer sem vette észre, legalábbis a lány így gondolta. A fiúnak már feltűnt, hogy gyakran felé néz a lány, amikor egymás közelében vannak, és most is feltűnt neki, hogy őt nézi, ám ő nem nézett rá csak a szem sarkából figyelte, hogy mit tesz, s mikor látta, hogy lesüti a szemét ránézett és végig mérte. Nem volt tündöklően szép, de csúnya sem, csak amolyan átlagos lány, de a fiút megfogta benne valami.

Ezek után már ő is kezdett oda figyelni a lányra, ha megpillantotta valahol utána folyamatosan őt nézte, s ha a lány is rá nézett elmosolyodott, mire a lány lesütötte a szemét, ez a fiút még inkább mosolygásra késztette. Pár nap múlva a fiúnak feltűnt, hogy a lány kezd egyre csinosabban öltözködni és egyre gyakrabban sminkelte magát, és mikor a fiú ismét rámosolygott ő viszonozta azt és nem fordult el, hanem csak nézte őt és mosolygott, ám a barátai elkezdtek hozzá beszélni ezért el kellett fordítania tekintetét a fiúról.

Teltek a napok a fiú egyre többet figyelte a lányt és az is őt. Gyakran találkozott a pillantásuk, ilyenkor mindig egymásra mosolyogtak és egymás szemét figyelték, ezek a szemezgetések mindig úgy szakadtak meg, hogy vagy a lány, vagy a fiú figyelmét terelték el a barátai. A fiúnak feltűnt, hogy a lány társaságában gyakran lát egy bizonyos fiút, aki gyakran piszkálta a lányt vagy a barátnőit. Nem tudta ki lehet ez a fiú, de félt, hogy esetleg szerelmes a lányba. Egy pénteken az utolsó órájáról jött ki éppen mikor meglátta a lányt, aki épp akkor érkezett meg a második emeletre. A lány egyből észrevette őt, egymásra mosolyogtak majd a fiú úgy döntött ideje lépnie, már épp elindult a lány felé, hogy megkérdezze hány órája lesz, és hogy megvárhatja-e, hogy utána beszélgessenek, ám ekkor megérkezett a lány egyik barátnője és elrángatta a lányt magával a mosdók irányába. A fiú úgy döntött megvárja, hogy kijöjjenek, addig néhány barátjával beszélgetett. A lány kijött a mosdóból a barátnőjével a nyomában, akinek fülig ért a szája ám a fiú kiszemeltje is mosolygott. A fiú megkérte a barátait, hogy várjanak egy percet, mert van egy kis dolga, majd oda sétált a lányhoz és félre vonta.
- Szia! Figyellek már egy ideje és szeretnélek jobban megismerni. Hány órád lesz még?
- Szia! Igen feltűnt, hogy figyelsz, ahogy gondolom neked is az, hogy én is téged. És már csak egy órám lesz.
- Nem bánnád, ha megvárnálak, utána pedig elmennénk sétálni és megismernénk egymást?
- Nem, sőt nagyon örülnék neki.
- Ez remek. Ó de modortalan vagyok, hisz még be sem mutatkoztam. Koczka Zoltán – nyújtott kezet a fiú.
- Kántor Nóra – fogadta el a lány.
- Gyönyörű neved van - bókolt a fiú.
- Köszönöm – pirult el a lány.
- Mond csak hányadikos vagy? – kérdezte a srác.
- Kilenc, te?
- Tizenegy.
Még egy csomó érdektelen dologról beszélgettek, ám meg szólalt a csengő és a lány tanára is megérkezett, ezért elbúcsúztak egy rövid időre, és megbeszélték, hogy a fiú itt fogja várni a terem közelében.

A lány tehát bement órára, a fiú pedig a barátait kereste, de nem látta őket sehol, ezért gondolta, hogy biztos haza mentek. Így hát benézett a stúdióba, ám ott sem volt senki, leült egy padra és a gondolataiba temetkezett. Eközben a lány órán volt, de nem tudott figyelni, mert csak a fiú járt az eszében. A tanár épp nem figyelt, ezért a lány barátnője (aki elrángatta a mosdóba) megbökte az oldalát és egy papírt csúsztatott elé, amin megkérdezte, hogy mi történt, miért ment oda hozzá a srác. A lány mindent leírt neki a lapra és mosolyogva elé csúsztatta, ezután pedig tovább gondolkozott Zolin és egyre inkább mosolygott. Hirtelen kicsengettek, a lány pedig villámsebességgel kezdett el pakolni, majd elköszönt és kiviharzott a teremből, hogy láthassa végre a fiút, aki miatt nem tudott egész órán figyelni. Mikor kiért és meglátta a fiút elmosolyodott és oda sétált hozzá.
- Indulhatunk? – kérdezte a fiú miközben felállt a padról.
- Persze – felelt a lány.
- Dóri, várj meg – kiáltott utánuk valaki.
- Egy pillanat és jövök – mondta a lány és bevárta a kiabálót, hogy beszéljen vele.
- Nem megyünk együtt? – kérdezte a fiú, aki megzavarta párosunkat.
- Még nem haza megyek, mert van egy kis dolgom – nézett Zolira a lány.
- Akkor, szia és jó hétvégét! – mondta fiú és elindult a lépcső felé.
- Neked is, szia! - felelt a lány, majd a rá várakozó fiúhoz sétált, aki már türelmetlenül várta.
-  Ő ki volt? – kérdezte kissé féltékenyen a fiú, miközben elindultak lefelé a lépcsőn.
- Krisztián, negyedikes korom óta osztálytársam, ő az egyik legjobb barátom.
- És mit akart? – gyanakodott még mindig.
- Általában együtt szoktunk haza menni, mert egy felé lakunk.
- Értem.
- Ne beszéljünk róla, mert elrontja a hangulatot.
- Rendben, akkor miről beszéljünk?
- Mi a kedvenc színed?
-  A kék és a zöld azt hiszem. Neked?
- Sok féle színt szeretek, de a rózsaszín és a kék azt hiszem.
- Milyen zenéket szeretsz?
- Szinte bármit meghallgatok, egyébként meg nem értek a zenéhez – nevetett fel a lány. Ezen a fiú is elmosolyodott és kinyitotta lánynak az ajtót, mert épp most értek a bejárathoz.
- Most merre? - kérdezte a lány, mikor kiértek az iskola elé.
- Ki mehetnénk a Tisza-partra. Mit szólsz?
- Tetszik az ötlet. Rég jártam már ott.

Sétálgattak, beszélgettek, nevetgéltek. Egyszer csak a lánynak eszébe jutott, hogy fel kéne hívnia az anyukáját, mert aggódni fog, hogy hol van. Fel is hívta beszélt vele és mondta neki, hogy nem tudja, hogy mikor ér haza, de sötétedés előtt otthon lesz.

- Nem megyünk fel a kilátóba? – kérdezte a lány mikor leértek a partra.
- De persze menjünk. – felelt a fiú. Elindultak hát a kilátó felé.
- Tavaly nyáron sokat jártunk ide Odival. Mindig felmentünk és ott leültünk az árnyékba és beszélgettünk, meg zenét hallgattunk. Szinte már ez volt a törzshelyünk – emlékezett vissza a lány.
- Ő az egyik barátnőd ugye?
- Igen, már első óta ismerem.
Ezután csendben voltak egy darabig és csak a tájat figyelték.

- Szeretek itt lenni – törte meg a csendet a lány.
- Én is. Itt általában olyan nyugodt minden.
- Igen.
Ismét csend telepedett rájuk. A lány oda ment a korláthoz és felült rá, a fiú ezt kissé aggodalmasan nézte, mert félt, hogy leesik, ezért oda állt mellé és átkarolta a derekát.
- Csak, hogy ne ess le – felelt a lány kérdőtekintetére, aki ezután ráhajtotta a fejét a fiú vállára és úgy nézte a tájat.

Ott voltak még egy darabig, majd elindultak haza. A fiú megkérdezte a lányt, hogy haza kísérheti-e, s a lány igent mondott, úgyhogy a lány otthona felé vették az irányt. Útközben beszélgettek és nevetgéltek. Mikor a házhoz értek a fiú randira hívta a lányt. Az pedig nagy örömmel mondott neki igent és egy puszit is adott az arcára, ám a fiú kissé elfordította a fejét, így a szája sarkába ment az a puszi, a lány pedig elpirult. Elköszönt a fiútól és bement a házba, ahol már az anyukája várta, hogy megmagyarázza hol járt.

Ez életem első novellája(már ha mondhatjuk annak) már több mit egy éve írtam és most úgy döntöttem felteszem az internetre, hadd lássa mindenki!